Kerecsényi Éva idézetek

Lehetsz tenger, én a partja,
te a hullám, én a habja,
lehetsz ecset, én a vászon,
megfesthetnéd titkos álmom.


Öleld körém a csended,
legyen a perc öntudatlan,
álmodnék szívedre cipzárt,
hogy odabent megbújhassak.


Adj nekem egy percet, nap csókolta álmot,
szél hajszolta vágyat, édes valóságot,
add nekem a csended, csókold a nyakamba,
kézen fogva vezesd lelkem pirkadatba.

Legyél a takaróm, ránc a kispárnámon,
hadd érezzem hajnal csábítását számon.

Adj időt, a legszebb ajándék,
ha szeretsz, adj belőle, kérlek,
figyeld a felhőt, hogy elsuhan,
ne várj, egy villanás az élet.

Repülj velem az álmokon túlra,
dobjunk érmét a boldogság-kútba,
s ha szomjúságtól porzik a lélek,
oázis legyünk egymás szívének.

Szeresd önmagad,
mint szeret az Isten,
ha meg is inog hited,
tudd, hogy benned a MINDEN.

Lubickoljunk a perc örömében,
csöppnyi csodákból rakjunk tüzet,
szárítkozzunk a szív melegével,
s öleljük egymást, amíg lehet.

De hisz talpam a talajt éri,
s a sóhajtásnyi csendben
te vagy, ki arcom fürkészi,
s ahogy a felhők rásimulnak
a meztelen égre,
úgy fodrozza bőröm
ajkad érintése...

Ott lenne jó, hol a fények mesélnek,
s letisztult érzések randevút kérnek,
hol útszéli fák, mint mosolygó árnyak
a csend himnuszához sorfalat állnak.

Színes kavargás, csókízű álom,
átsüt az érzés felhőkabáton,
ég fele tárja karját az élet,
csendes gyönyörtől csordul a lélek.


Szédítő szellő, ha hátára kapna,
apró levélként szállnék magasba,
fénypalotából kincseket csennék,
s hajnalra hozzád hazarepülnék.

A legszebb pillanat is elillan,
s belevész a semmibe,
de az érzés,
mit magad után hagysz:
vízhatlan pecsét a szívemben.

Nem marnak őrült, pusztító vágyak,
nem emésztenek féktelen tüzek,
szeretlek - így egyszerűen, tisztán,
vagy szívemen aranyló feszület.

Létezésed, mint letisztult kristály,
aranyfénybe vonja éj-nappalom,
nem zarándokol többé a lelkem,
kinyújtózhat, s én boldogan hagyom.

Kicsit sem fontos, honnan s mért jöttél,
mi szél sodort felém. A sors keze?
Vagy egy angyal édes cselszövése?
Elhiheted, nem küzdök ellene.

Nem szükségem van rád - akarlak,
s hogy miért, ez szívem rejtélye,
megosztanám veled tereim,
nem az üresség vágyik fényre.

Nem vagy enyém, s nem vagyok tiéd,
de átjárod minden kis sejtem,
tökéletes vagy nélkülem,
a teljesség ragyog szemedben.

Tükröm vagy, talán én is tiéd,
s hogy mit látok, majd elmeséled,
gondolathagymám meghámozod,
minden rezdülésem megérzed.

Kölcsön adod a szemedet, hogy
lélekbugyraimba belássak,
kölcsön adom a hangomat, ha
a boldogság bereked nálad.

Két bolygó voltunk, két égitest,
kik az univerzumban keringtek,
s lett belőlünk tiszta fényfolyó,
hogy beutazhassuk a mindent.

Felhők cifrázta égen
is átsüt fényed, hisz
szívedben hordod a napot.

Aranyhalamtól már tudom, mit kívánjak:
kócosan bolondos, összebújós reggelt,
elégedett sóhajt, mit a vágy ajkunkra cseppent,
édes-bájos létet együtt kuncogósan,
s szabadságban élni, mint vízcsepp a folyóban.

Kitárt karokkal
égben csodát kerestem,
megtaláltalak.

Mikor nem látlak
is melegíted lelkem,
mint földet a Nap

Ölelj át,
ne kérdezd
mikor, hogyan, hová,
s mi lesz a vége.
Ajkad legyen pecsét a számon,
mosolyod lelkem legszebb nyakéke.

Dicsérlek hízelgés nélkül,
ölellek gátlások nélkül,
szeretlek elvárás nélkül,
gyere, minden indok nélkül.

Ha rajzolni kéne valami szépet,
modellt állna nekem az érzelem,
pillecukor színű, könnyű és édes,
legalábbis ilyennek képzelem,
s tudod, éppen rólad mintáznám
összebújós, csicsergős hajnalon,
mikor szeretet illatú aranyló sárgán
dorombol a napfény az ablakon.

Mikor ránk nyitja az ajtót a sürgető reggel,
s illanni készül az éji varázs,
még szorosabbra húzzuk a percet,
s két S betű egymásban kincsre talál.

Mondj egy mesét
vagy bármi bolondot,
kössél szavakból bohókás csokrot,
fond be a lelkem szerelmes szóval,
szórd be a párnám virágszirommal.

Suttogd körém a csended,
borzongás legyen a válasz,
hol a szavak majd kimenőt kérnek,
csókjaid célba találnak.

Jöjjön a boldogság, ne csak álomszárnyon,
nem kell, hogy zajt csapjon s hangosan dudáljon,
épp elég, ha csendben csak mögéd lopózik,
érzés az érzéssel szótlan randevúzik.

Legyél a tollam,
ki sorsom lapjait teleírja
szebbnél szebb szavakkal,
kanyargó sorokkal,
kacagó "Ók"-kal, bolondos "Bék"-kel,
szerelem illatú, vidám mesékkel.

Hol volt, hol nem volt, szél szárnyán érkezett,
ködből kibukkant, s varázsolt fényeket,
lecsókolta könnyem, átírta álmom,
semmit sem ígért, de cseppet se bánom.

Mézet csorgattál a kesernyés mára,
lélekráncaim vasaltad simára,
leporoltad lelkem, elfújtad a búmat,
érzéspalánták szívemből kibújtak.

Legyen egy varázstoll kezünk ügyében,
s érzésbe mártva írjuk nagy merészen
gyöngybetűs álmunk egy hófehér lapra,
s bólintson az ég, ha ő is akarja.

Adj időt, a legszebb ajándék,
pazar pillanatok emléke,
mely aranytollal ír balladát
a lélek nagy emlékkönyvébe.

Kötényt köt szívélyes éjszaka,
csillagokat hív asztalához,
vendégként ott ülünk: te meg én,
s egy angyal gyújt gyertyát tortánkon.

Édes szabadság, fogadj karodba,
simogasd arcom újra és újra,
álmaim úsznak felhőkbe rejtve,
vágyom utánuk a kék végtelenbe,
csábít az élet megannyi bája,
erdőnek, rétnek százszín csodája,
legyél a társam, ülj ide mellém,
rejtőzz szívembe, nagyon szeretném.

Lángra kap lappangó érzés,
oly jó lenne hozzád bújni,
tótágast áll a kísértés,
s nem bírom szemem lehunyni.
Megmoccan minden kis sejtem,
kezem a kezed kutatja,
és tudom, nem is csak sejtem,
elégünk egy pillanatra.

Szeretem hallgatni szellő susogását,
fülledt nyári éjen eső koppanását,
csodálni cseppjeit felhők játékának,
s párnámon érezni illatát a vágynak.

Szeretem a hangod, s zene füleimnek
kiejtett szavak közt meglelni a mindent,
érteni a csendből, egy szemvillanásból,
mosoly mögé bújó összekacsintásból.